Egyedül..

„Megszületek", számomra teljesen ismeretlen helyen találom magam. Zavart elmém ködös tudatával vásárolok valamit, (sületlenséget természetesen Panadol mintájára), majd elindulok. Atus a hátam mögött van még, de tudom, hogy Ő ott is marad vigyázni a szemben lévő dobozra. A többieket nem látom. Bár kiabálnak, hogy arra megyünk amerre szoktunk, nekem lövésem sincs az egészről. Figyelmesen vizsgálgatom a mintákat a földön, hátha találok nyomokat. Nem mintha eredményes lehetne, de a Gojko Mitich megformálta Winnetou mindíg ezt csinálta, ma ő a példaképem. Hirtelen fegyverropogásra leszek figyelmes, már én is rohanok, bár fogalmam sincs hová, közben üvöltve kérdezem, hogy hol van ez, Könyörtelen hasonlóképpen üvöltve válaszol, hogy a kanyarban, majd meghal. Nem vagyok igazán képben, de a „kanyar" valószínüleg nem itt van, Könyörtelen sincs itt, senki sincs sehol, én viszont egy folyosón vagyok, közel a fogalmamsincsmihez. Fegyverek dörögnek ismét, mindenki meghal. Közülünk. Utolsó reményem Atusban van, de a jobb felső sarokból megtudom, hogy az Ő doboza sem a miénk már. Teljesen elveszettnek érzem magam. Hatéves koromban egyszer anyukám elhagyott a Városligetben egy játszótéren, buta klottnadrágban, citromsárga atlétatrikóban, fagyival a kezemben, pedig vattacukrot akartam. Na akkor éreztem így magam utoljára. Baj van, én érzem, de tenni ellene lehetetlen. Hatalmas a felelősség rajtam, hiszen tudom, hogy minden bajtársam engem figyel. Törp csendesen felrobban, alig észrevehetően püföli az asztalt, Balu suttogva elküld a francba, Fri rosszalóan csóválja a fejét, Ő valószínüleg befelé fujjol, Panadol egyszerűen csak rugdos. Lámpalázas típus lévén a figyelem ólomsúlyú teherként nehezedik a vállamra. Véletlenül egy bombalerakó helyen találom magam, de mivel nincs nálam bomba csak én robbanok fel. Leginkább a méregtől. Ráadásul nincs itt senki, tehát bármi is az amit keresek, az nem itt van. Bátortalanul elindulok, hirtelen enyhe mozgást vélek felfedezni velem szemben. Jön valaki. Eszembe jut, hogy késsel gyorsabban szaladok (furcsa, hogy eddig ez fel sem merült bennem) , és annyira megörülök ennek a felfedezésnek, hogy tényleg kezembe veszem a kést. Az sem zavar, hogy már lőnek rám. Feleszmélek, de ez csak arra elég, hogy Rebellt pontosan fejbedobjam egy gránáttal, ami furcsa fordulatot téve alattam robban. Jól megy a játék, ha lenne nálam vakító, attól is csak én nem látnék egyedül. Végül Fakír megadja a kegyelemdöfést ( fogalmam sincs honnan ) majd diadalittasan felhördül, a végletekig felidegesítve engem. Elvörösödve körbenézek, egyedül Hopakon látom, hogy nem haragszik. A többiek röhögnek, Törp és Looser kimondottan vonyít., Exup közli, hogy ezt a halai is jobban oldották volna meg, Looser szól neki, hogy a halak csendesek, Exup viszont pont a fülébe üvölt. Erre mindenki megnyugszik, elhatározom, hogy soha a büdös életben nem játszom többet. „Megszületünk Atus vigyáz a dobozra, én a többieket követve bátran halok meg, és megbeszélem magammal, hogy mégis nagyszerű ez a nap. Nem hagynám ki semmi pénzért sem.

(chilike)